A szeptember 11. pénteki verseny-előadásoktól szeptember 12-én 13.00 órától az Ady Gimnáziumban:
Lévai Balázs, televíziós szerkesztő-rendező

A szeptember 12. szombati verseny-előadásoktól szeptember 13-án 11.30-tól az Ady Gimnáziumban:
Balog József, a THEALTER International fesztivál művészeti vezetője

A szeptember 13. vasárnapi verseny-előadásoktól szeptember 14-én 10.00 órától a Vojtina Bábszínházban:
Varga Mátyás, a Pannonhalmi Apátság kulturális igazgatója

A szeptember 14. hétfői verseny-előadásoktól szeptember 15-én 11.00 órától a Vojtina Bábszínházban:
Káel Csaba, filmrendező

Balog József vitaindítói a szombati előadásokról:

A társulatról, a helyszínről, a finanszírozásról, és a közönségről
Gondolatok a XV. Alternatív Színházi Szemle második napjáról
Debrecen, 2009. szeptember 12.

Azért beszélhetek erről a bevezetőmben, mert Karsai György, a válogató éppen ezekkel a szempontokkal nem óhajtott foglalkozni, ezeket nem kívánta érvényesíteni akkor, amikor a verseny programját létrehozta.

Ő azt mondta, csak a minőség, csak a jónak és a rossznak tengelye létezik, esetünkben a jó – a tegnapi előadások alapján – majdnem – az, ami az itt és most-ról beszél. Feloldja a dilemmát, klasszikust? máma? modernet? post? Ide nekem a kísérlet oroszlánját, melyet megfürdetem a valóság szavanna homokjában, s megetettem, s mostan lustán emészt a dög?

Nem, Karsai az adott este – a megnézett és feltételezhetően a majd nézhető este – megérintettség élményére apellált.

Nem azért bújok a válogató válla mögé és pislogok onnan most rátok, mert nem vállalnám, hogy saját érintettségemről beszámoljak. Éppen, hogy az elől nem térek ki, hogy ezek az előadások - fesztivál, hahó!!! – egymásra fűződnek, bepásztázzák egymás tereit, vagy éppen kioltják egy-egy előbb volt feszült pillanat remegéseit. Előadás előadásnak farkasa vagy éppen diagnosztája és doktora.

Ha nézőként, ugyanakkor egyszerre terepmunkás és érintettként is ültem/ülök itten, én viszont beszélhetek, társulatról, helyszínről, finanszírozásról (ijedelem vége, nem vagy csak nagyon utalással fogok ez utóbbiról) és közönségről. Ugyanis a válogatás megtörténte után, mindez újra kihagyhatatlanul sokatmondó lesz/lehet.

Lássuk tehát a fát, hozzátok a fejszéket!

Kasimir és Karoline

Van társulat, pedig kőszinház. (elfogultságaim mindjárt motorikus alapműködésben zümmögnek – máááá mé ne lehetne társulat egy kőőőszínházban, baz?)
Van kohézió, pedig a szín akár egy tribün. A színről hamarosan.
Azonban – több szólama van a magán-és kabinetalakításoknak, mint a közös pillanatok erejének.
Ja – az egész a közös.
Igen, de akkor több múlik az egészen, az ehhez való eszközökre pedig óhatatlanul kevesebben tesznek szert, nem főszereplők vagy erős karakterek.
Ilyenkor a globális erősítés – táncok, dalok, koreográfia, jelmezek vagy az egymás után kiugró mondatok – végzi a kiegyenlítést, ezzel élt Forgács is.
Társulat van, büszke lehet rá – a sok munkára, odaadásra, amit egy ilyen előadás fönntartása jelent – büszke lehet mindenki, aki benne munkál.

A tér színházi, a hely szelleme a lelátókét idézi, vörösben úszik deszka és szék, szemben a nézőkel, nincs, hova menni, amikor van, az is inkább praktikum, mint jelentés. Erős front, állandó helyekkel, szintekkel, a színészi jelenlét folyamatos ellenőrizhetőségével jár, a nézőteret is imitálja, ti is játsszátok ezt, mondja a kép, és tényleg, és majdnem. Mert a hosszú előadásidőben van, hogy le is válik, mechanikus lesz, szinte kiürül a néző felé, mechanikus lesz, megszokott, kiismerhető.

A néző pedig, nos, hiába van szinte közel, nem léphet be, jó, áthidal, tükörbe néz, meg is látja magát benne, aztán fárad. A 70-edik perc táján nevet először. Mer nevetni. Hamarabb kellene, többet, bátrabban, jelen lenni egyáltalán. Nem benne, nem bevonódni, hanem az előadás által más állapotba kerülni.

Hogy finanszírozás? Az előadás nem jöhetett volna létre, ha nincs a Ny. M. Zs. Színház. Világos.

Reménytelenség, válság, árulás, megvásárolhatóság, kurvulás, zsarolás?

Hazaszeretet – amikor kijönnek a lények J. A. és az angyalföldi vallomás – mint rendezői vallomás, privát betét, az igazi front, az igazi zavar – hol vagyunk? Mikor, és kik?

A szatír

Gergyének van társulata, túl azon, hogy mindig az a társulat, akikkel dolgozik.
Gergye a hideg MODEMben felépítette a fehér börtönt, hegytetőt, a meddőt és kopárt, amiben lüktet az élet, hogy majd szétbassza. Úgy!
Gergye pályázatokból él, repertoárja magán repertoár, szabad, mint a madár, láttátok.
Gergye közönsége többet mert nevetni, ám zavarát leplezni is kénytelen volt, némasággal és figyelemmel, mert a hatásnak nem állt ellen, ám nem mindig követte a táncot.

Gergye tudja, a színpad mészárszék, a test hasadt pata alapú sellőlány kiáltás.
Gergye táncosai beszélni, énekelni, kifejezni, kijelenteni akarnak, ő maga csak vonít, üvölt, nyüszít, a másik sátánkodik és káromol, a harmadik tátog, liheg, a negyedik énekel, jé, tud, ősanya, földughatja.
Gergye a rosszcsont – majd én megmutatom, pinafasz vagytok kiskopaszkáim – nevet ezen és szenved tőle, és megverik, és elveszik a játékát, anyák, húgok, nővérek csiklandják a neveletlen szatírkát.

Szatírok voltunk mindahányan, és az évek múltak, akár a percek.

Alfréd Schnittke muzsikája egy kórboncnok belső hallásának közvetítése az elhagyott proszektúrán. Miért ne lehetnék ott akár romantikusak is? Egy hatalmas fasz táncol, de sajna kacsói nincsenek az idétlenkéjének? Fogásképtelen tuszkulátum. Igitur. Mennyivel többet tud egy rebbenő kézfej, egy elszabadult kar sima, röpülő íve, egy magasba feszített talp, az ujjak táncát külön dicsérem, a kézimunkát!

Jobb volna borból lenni, vérré válni.
Holdfényszonátát hallgatni.
Elcsörgedezni, mint kispatak.
Elpárologni, kisülni, oxidálni.
Mint?
Mint elrohadni.

Hű, de messze van Petuski! – vonatozás szédítő mámorban – már a címet is túlírja Tamási, aztán kipofázza a tehénből a bornyút, nem egy visszafogott alak, annyit kavar, amit egy Oblomov egész életében sem, a közönség viszont az első perctől kezdve nevet, a hely mindegy, mert üresüveguniverzuma bárhol felhúzható ahol isznak, mint a kefekötő, vagy ahová a katedrálisok is csak 3D-ben jutnak el, na ez az előadás megmutatta, mi a finanszírozás, kéremszépen, duma, ha egyébként rendben vagyok és bevállalok egy olyan, de olyan előadást, mint ide Moszkva, a közönség szempontjából még annyit, hogy komolyan legyerekesedtem, de tényleg, úgy izgultam, hogy ezt még megissza vagy mi lesz, Angyalkák, na, azok is, szép kis firmák, adják az összes karaktert, meg még ugye bejárják hősünkkel Tolnát-Baranyát, rendíthetetlen ólomangyalok, eszem a húsuk, és, akkor, mondom ezt már ne igya meg Venyicska, mert összecsuklok, kihányok, mert beleélek, mint egy hatéves, de a maximalista Tamási nem is az, hogy hogyan szabad/nemszabad részeget játszani, mert amúgy szarok rá, mitszabad a színpadon, ez a társulat, galambocskáim, mert eszembe sem jut, hogy játszanak, ez aztán a realizmus, hogy közben jajongok a szöveggyönyörűségtől – úgy éreztem magam, mint a mostohám hasában – mondja Venyicskaapa, Oroszoszáganyácska méhében fogant szeszkazán, mert:
Nem az, hogy mi helyett és minek ellenében iszik.
Ital hoz italt italul italnak.
Italjatok!
Én bizony meghajlok ezen előadás nagysága előtt.
Vessétek rá ti a köveket!
Például: szabad-e Dévénynél betörnie a szlavofil vodkabűzös vadparasztjának, kibe több mámor, áhítat, hit, remény és szeretet szorult, mint nekünk bennünk valamennyien mindahányan barátocskáim?
Proszit!

Szörprájzparti

Egymásból dolgozni.
Meglepni a másikat az előadáson.
Figyelni, mintha ott születne.
Ott születik.
Meglepődni, meghökkeni, nevetni a partneren.
Hogy jó.
Kár, hogy le kell játszani az előadást.
Hogy meg kell történnie.
Ez majdnem minden előadás önmaga ásta sírja.
Kár, hogy nem láttuk a hat lábujjú lány hat lábujját a pulton.
Oké, ritkán röhögök együtt Bóta Gáborral.
Szuper, akkor ez a férfinő/nőférfi baszkódás örök, mint a sörvirsli párbaj a budpencer/terencehilben.
Mindig dühbe jönnek.
Szuper, hogy kibe járkálnak a privátból a közösbe, közönséges be, szuper, hogy a nyelvük ott születik, lóg, ráng, papol, könyörög, kullog, kavar, ápol és eltakar az orrunk előtt.
Isteni élőbeszéd ritmusok.
Itten aztán mindenki maga finanszíroz.
Eszembe sem jut, hogy nem én vagyok, miközben eszembe sem jut, hogy ezek itt én lennék ŐK.
Az jut eszembe, hogy ezt is akarom Szegedre.
A Petuskit is.
A szatír már volt.
És szeretnék egy olyan kőszínházat is (Szegeden!), ahol a Kasimirt 30-szor játsszák, teltházzal.